A TISZAKANYAR PROJEKT HONLAPJA

Az ember jelenlétének nyomait már a korai időkből is megtaláljuk. Agyagedény töredékek kerültek elő a Várkonyi-szőlőkből és a Tyúkfarmról, az avar kori ásatás színhelyéről is. Valószínűleg a rézkorban és a szarmata korban is laktak itt.

1952-ben ígéretes régészeti feltárás indult Tiszavárkonyban is. A gátépítéshez szükséges föld kitermelése közben, a kubikgödrök ásásakor húsz méter széles sávban XV–XVI. századi lakótelep nyomaira bukkantak, amely alatt avar kori temető sírjai mutatkoztak. 1934-ben egy 25 centiméter hosszúságú, négy centiméter szélességű karddarabot vetett fel az eke. Középkori magyar település emlékét sejtik a helybeliek a Tisza-parton, a Vezseny felé lévő, kilencven méter magasságú Vár-dombon. Nemcsak a kutatókat, hanem a falu lakóit is erősen foglalkoztatja Tiszavárkony nevének eredete. Annyi bizonyos, hogy 1828-ban öt Várkony nevű település volt az országban (Tiszavárkony, Zengővárkony, Sajóvárkony s a Pozsony megyei Várkony-Vrakún) A Tisza előtag a XVIII. századtól segít megkülönböztetni településünket, amely ekkor közigazgatásilag Heves–Külső-Szolnok vármegye része volt. Az Árpád-korban jelentős településsé fejlődött ez a helység. Anonymus szerint a Kárpát-medencébe érkezők Árpád vezetésével a Tisza jobb partján vonultak. Így minden bizonnyal a mai Tiszavárkony területét is megszállták, hogy eljussanak többek között Alpárra. Szent István halála után az ország kormányzása egyre nehezebbé vált. A királyi trón elnyeréséért is állandóan harcban álltak a trónkövetelők, és a feudális államberendezkedés ellen lázadókkal is meg kellett birkózni. Ebben a hatalmi harcban 1046-ban I. András került felül, és ő ült a királyi trónra. Miután leverte a Vata-féle pogánylázadást, a belső rend megszilárdítására Lengyelországból hazahívta öccsét, Béla herceget, akinek az ország egyharmadát hercegségként (ducatus) odaajándékozta. A herceg így az ország északi, északkeleti részén tizenöt megyében korlátlanul uralkodhatott. A király azonban szerette volna fiának, Salamonnak biztosítani a trón öröklését: döntő lépésre szánta el magát. Arra készült, hogy lemondatja a herceget a trónkövetelés jogáról. A király és a herceg 1059-ben Várkonyban adtak egymásnak találkozót.

A magyarok krónikájában Thuróczy János részletesen leírja az eseményt. A király magához hívta két hű emberét, akiknek elmondta tervét: „Próbára akarom tenni a herceget, és megkérdezem őt, vajon a koronát vagy a hercegséget akarja-e?” – mondta, és maga elé tette a koronát és a hercegséget jelentő kardot egy bíbor szőnyegre. „Ha a herceg jó békével meg akarja tartani a hercegséget, hát tartsa meg, de ha a koronát akarja, akkor ti ketten azonnal rohanjatok rá, és a karddal fejezzétek le Béla herceget.”

A főemberek meg is ígérték, hogy megteszik. Ezt azonban meghallotta a palota ajtaja előtt őrt álló kikiáltók ispánja, Miklós. Midőn a herceg bebocsátást nyert a palotába, az ajtón álló odasúgta neki: „Ha élni akarsz, válaszd a kardot.” A terembe belépő herceg meglátván a koronát és a kardot nagyon elcsodálkozott. A király a következőket mondta: „Herceg! Megkoronáztattam a fiamat, de nem kapzsiságból, hanem az ország romlásának elhárítására, mert három nappal ezelőtt a császárral erről tanácskoztam. Neked azonban szabad az elhatározásod; ha a királyságot akarod, vedd a koronát, ha a hercegséget, vedd a kardot; egyiket engedd át a fiamnak; de a korona igazság szerint téged illet.” A hercegnek ekkor eszébe jutottak Miklós szavai. Átlátta a helyzetet, és ezt válaszolta: „Legyen a korona a fiadé, aki fel van kenve, és add nekem a hercegséget.” Felvette a kardot. A király megörült döntésének, de nem lehetett egészen nyugodt. Hiszen öccse félelemből emelte fel a kardot, s jobbnak is látta visszamenni Lengyelországba. Mindkét félnek voltak bel- és külföldi hívei, hamarosan nyílt összetűzésre került sor. Bécs mellett, a Pozsonyi kapunál megütköztek, ahol Béla győzött. András megsebesült, és Zircen meghalt. Így Béla került trónra.

De hogyan kerülhetett sor éppen Várkonyban a király és a herceg találkozójára? Az Árpád-kori falvak egymáshoz közel feküdtek. István király közigazgatási intézkedései közé sorolhatjuk, hogy minden tíz településnek kellett egy templomot építenie. Így egyes falvak nagyobb szerepet kaptak, ami fejlődési lehetőséget biztosított számukra. Várkony jelentőségét az is növelte, hogy feltehetően a Tiszánál húzódott a királyi birtok és a hercegségi territórium határa. Várkonyban tehát egy királyi udvarhely vagy vár lehetett. Abban a korban az adókat ilyen helyeken gyűjtötték össze. A király az udvarhelyekre gyakrabban ellátogatott nagyszámú kíséretével. Valószínűleg átkelőhely is volt itt. Mindezek közrejátszhattak abban, hogy Endre király Várkonyba hívta próbára öccsét, Béla herceget. Alig telt egy emberöltő, Várkony ismét a trónért vetekedők találkozóhelye lett. A kettős királyság szokása továbbra is élt. Ezzel függ össze Kálmán és Álmos esete. Szent László király testvére, Géza király fiai közül Álmost szemelte ki trónörökösének. Kálmánt egri püspöknek akarta megtenni, aki ezt a jövőt nem fogadta el, apja és nagyapja példáját követvén Lengyelországba szökött. Álmos azonban hazahívta testvérét, és felajánlotta neki az ország koronáját, mert úgy érezte, hogy az elsőszülöttség jogán őt illeti meg. Így 1095-ben, László király halála után Könyves Kálmán fejére került a korona, ő pedig teljhatalmú úrrá tette Álmost. A bajkeverők most sem maradtak tétlenek. Cselszövésük következményeként a két hatalmasság 1098-ban összegyűjtötte seregét, hogy megütközzenek egymással. A király fő hadállása Várkonynál volt, míg vele szemben, a Tisza túlpartján a herceg csapatáé. A krónikás szerint a harcosok tanakodni kezdtek. „Mire jó, hogy harcolunk? Ők megostromolnak bennünket, és meghalunk; és ha elkerüljük a halált, menekülni kell: nemrégiben apáink és testvéreink is harcoltak az ő apáikkal és testvéreikkel, és meghaltak. Nem látunk okot a harcra. De ha nekik tetszik a harc, harcoljanak meg ők ketten, és aki erősebb, az legyen az urunk.” Amikor döntésüket a király és a herceg tudomására hozták, azok is letettek a szándékukról, és elvonultak a csapatok.

 A Várkonyon keresztül vezető utak jelentőségéhez továbbra sem fér kétség. A kelet–nyugati irányban közlekedőknek át kellett jutni a folyón. Az átkelés réveken történt. A megyében rév működött Abádnál (Abádszalók), Tiszabőnél, Nagyrévnél, Szolnoknál, Várkonynál és Cibakházánál. Mivel a révek fontos állami bevételi forrást jelentettek, így I. Lajos (Nagy Lajos) is szabályozta forgalmukat. 1342-ben nem engedélyezte, hogy Poroszló és Várkony között új rév-átkelőhelyet nyissanak. A folyó középső szakaszán átkelni szándékozók tehát Poroszlón vagy Tiszavárkonyon át közlekedhettek. A két helység között feküdt Fegyvernek, a település jelentős vámszedőhely volt, a Tisza pedig fontos vízi út. Hajóval és tutajjal egyaránt közlekedtek rajta. Fontosságát elsősorban a kereskedelemben betöltött szerepe adta.

Az Alföld áruforgalma jórészt ezen az útvonalon bonyolódott le. Vízen szállítottak többek között bort, bőrt, fát és sót. Zsigmond király 1397-ben Tiszavárkonyon sókamarai hivatalt említ, de nem tudjuk, hogy ő állíttatta-e fel, vagy már korábban is működött. 1392-ben Mária királynő (Lajos király lánya, Zsigmond felesége) is megszállt a településen, itt adott ki oklevelet a nagypóiaknak.  A magyar történelem jeles uralkodója, Mátyás király is megfordult Tiszavárkonyban. 1459-ben seregével Nagy-Várkonyban táborozott, és itt békült ki frissen szabadult nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal. Tiszavárkonyban Dózsa György láncolt hordókból, gerendákból és deszkákból hidat állítottak össze, amit földdel jól megterítettek. Használhatták a hídépítéshez az éppen itt állomásozó sódereglyéket, sótutajokat. A csapat szekerekkel, ágyúkkal együtt így kelt át a folyón, folytatta útját a Tiszántúlon.